A gondolatainkkal sokszor időzünk el a múltban, vagy épp a jövőben. De mi történhet olyankor a jelenben?

És vajon az időnk hány százalékában vannak a gondolataink a múltban vagy éppen a jövőben?

Mi sem mutatja jobban ezt, mint ez a rövid történetem:

 

John ma reggel is ugyanazon az útvonalon ment be a hivatalba. Beült az autójába, beindította a motort, és kigurult a fagyott udvarról. Minden mozdulata jól begyakorolt, hiszen már szinte megszámlálhatatlan éve minden egyes nap ugyanúgy ül be az autóba, ugyanúgy kanyarodik ki az udvarról. A fű a két keréknyom alatt már réges-rég kikopott, és sosem nő újra. Pedig ha csak egy hónapra kapna esélyt!

Az autó csak rásegít ennek a rutinszerű mozdulatsornak a még erősebb rögzítésére. Mert minél több nap teszi ugyanazt, annál inkább rögzül.

Már ismeri a lámpákat, tudja, melyik mikor vált, és egészen pontosan mennyivel kell mennie, hogy elérje a zöldet.

Csak előveszi ezt a mozdulatsort a puttonyából, bekapcsolja, mint egy kis gépet, és hagyja, hogy működjön.

És mikor beér a hivatalba, akkor ugyanoda parkolja le az autót, ugyanúgy száll ki, és ugyanazon a lépcsőn megy fel az irodájába. Még a lábait is ugyanolyan sorrendben teszi a márvány lépcsőfokokra.

Közben ráér még gondolkodni is – mivel a teste, a lábai le vannak foglalva az egyik fokról a másikra játékkal. Amiben már rég nincs semmi játék, csak az ismétlés.

Pedig hogy élvezte az első napot, amikor még minden új volt! A kinevezése első napját, amikor először ment fel a lépcsőn, amikor először főzte meg a kávéját, amikor először nyitotta ki az irodája ajtaját, amikor először vette kezébe a tollát. Amikor először…

Akkor még nem azon gondolkodott, hogy mi történt vele a minap, hogy mit mondott neki a kollégája, és hogy kellett volna megmondani a magáét. Akkor még nem játszotta le ezt a beszélgetést századjára is magában.

És ahogy lépdelt fel a lépcsőn, tele a gondolataival és párbeszédeivel, egyszer csak puff, elesett.

Hirtelen a lépcső alján találta magát.

És ahogy feleszmélt, meglátott maga fölött egy képet.

– Ez mikor került ide? – kérdezte az őrt, aki a segítségére sietett.

– Ó, hát ez már vagy 10 éve itt lóg a falon!

 

Kedves Barátom!

Az életünk, főleg a munkánk tele van rutinszerű cselekvésekkel, és ezek úgymond elkerülhetetlenek.

Ha ebből ki akar szakadni valaki, elsősorban kettő dolgot tehet:

Az egyik, hogy a rutinszerű dolgát úgy próbálja meg csinálni, mintha most először csinálná. Így a figyelme újra azon lesz, és nem a gondolataiban.

A másik, hogy olyan dolgokat (is) csinál, amik egyáltalán nem rutinszerűek. Amik mindig mások, így muszáj arra figyelnie. Ez lehet pusztán annyi, hogy más úton mész hazafelé, egy kis kerülővel, de egy új, ismeretlen úton. Így kénytelen leszel odafigyelni.

Ilyen mindennemű alkotás is. Hiszen az alkotás soha nem rutinszerű. Mindegy, hogy rajzolsz, festesz, zenélsz, írsz, vagy horgolsz.

Sokszor kérdezik egy festőesten, amikor sokadjára festek meg egy képet, hogy nem unom-e még. A válaszom: nem. Mert hiába ugyanaz, mindig más, és mindig úgy tudok ránézni, mintha akkor festeném először.

Találd meg azokat a tevékenységeket, amit tudsz nem rutinszerűen csinálni. És csináld minél többet! Meglátod, jó hatással lesz rád.

Ha ez a festés, akkor próbáld ki egy ingyenes festmény-oktatóvideónkkal. Iratkozz fel a hírlevelünkre, és máris küldjük a videó elérését. –>> FELIRATKOZOM AZ INGYENES VIDEÓHOZ

Baráti üdvözlettel,

Beck Ákos